Ja amúgy, ez biztos gáz, de nekem jól jön a betegség. Holnap beugrok elintézni a nagyon muszáj dolgokat a Munkahelyre, aztán nyomás dokihoz, kiiratom magam. És sook-sook szép időm lesz megírni a lemaradt beadandóimat meg tanulni a szerda reggeli vizsgára. Feltéve, ogy ki fogok látni a fejemből a persze.:o)
Mellesleg valaki megmagyarázhatná, miért kedden lesz a karácsonyi bulink...aznap ráadásul vizsgázom déltől, szenvedélybetegségek és az öngyilkosság, hehe, hátha nem fogok így annyit inni este majd.:o))
Biztosan önző dolog, de úgy érzem, hihetetlen terheteket tesz rám, hogy anya nincs jól, hogy kikészül apámtól, hogy elköltöltözött a fenébe, hogy nem annyira élvezi a munkáját...beszélünk telefonon és ömlik belőle a panasz, ami úgy érzem, mintha sűrű, barnássárga trutyiként borítaná el a lelkem. Nagyon sajnálom és nem tudok segíteni, amitől csak még pocsékabbul érzem magam. Ugyanakkor nem értem...voltam én is az ásóbéka segge alatt, sőt, mostanában is képes vagyok magam mellé esni, de...arra jöttem rá, hogy rajtam múlik. Egyszerűen muszáj nézőpontot váltani, ahmár semmi más nem segít. Különben vissza és visza zuhansz a kétségbeesésbe, egyre gyengébb és keserűbb leszel és..., na jó, nem ragozom tovább. szóval ezt így nem lehet.
De miénk úgy tűnik egy ilyen család - nézem hugom bejegyzését a wiw-üzifalon, hogy menniyre szar egy év volt ez...hát nem tudom. Persze, biztos történtek rossz dolgok vele, de van saját fedél a feje felett, jó suliba jár, még ha nem is ez volt álmai egyeteme, bekerült a Topmodellbe, már dolgozott is, fél napot annyi pénzért, amennyiért én egy hónapot, van pasija, a családja többé-kevésbé jól van...szóval nem értem. Miért szeretjük magunkat a legszerencsétlenebbnek kikiáltani? Miért szeretünk szenvedni?
Mikor élni igenis jó, csak néha egy árnyalatnyira komplikált.
Szerintem olvassuk ezt, és nézzük meg ezt és hátha más lesz egy kicsit a világ, meg a mi hozzállásunk, meg egyáltalán. Miért érezzem rosszul magam, ha jól is lehet?
(egyébként épp én sem vagyok valami hűdehajde állapotban, hörgőgyulladással küzdök meg nyakamon a vizsgaidőszak és pasi sincs, szóval nem csak azért mondom ezt, mert nálam minden tökéletesen rendben)
maya hüjje.
Mégis mi a büdös francért ülök még mindig itt, he? Nem is csinálom a dolgom, nem is jó...
Hiányoznak vendégséged pillanatai."
Ez egy régi post egy félbehagyott próbálkozásból. Ennyire már nincs
bennem minden pillanatban, csak néha nagyon-nagyon...nem hiányzik, de
annyira jó lenne, ha velem lenne, megölelne és eltűnne a külvilág. Ez
nagyon ment nekünk - csak úgy lehettünk együtt, ha nem gondoltunk a
többiekre, a következményekre, arra, mikor a hiány fájt. Talán ezért
"moziztam" az emlékeimben folyton egy időben, akkor is eltűnt minden
más, bár nem tudom, ez valóban segített-e, vagy csak elodázta a dolgokat
De
most emileztem Vele és annyira furcsán érzem magam. Kicsit
elszomorodva, kicsit röhögve a hülyeségünkön, kicsit magányosan. Nagyon
fáradt vagyok, alig várom, hogy bezuhanjak az ágyba ma hajnalban. És
egyedül akarok lenni. Azt hiszem. (amúgy, csak megbeszéltük, hogy Ő nem jön a ma esti buliba, mertnem mer - én meg biztosítottam, hogy jól teszi...csakmégmielőttkitudjakimiregondol)
A legdurvább egyébként, mikor szembesülök magammal...nehezen viselem, hogy neki család, pici gyerek és velem volt közben és hazudott miattam és...nem jó, nem tudnék szétszedni egy családot soha. Ugyanakkor van bennem egy kép, ahogy mondjuk 10 év múlva besétálok az új munkahelyemre, sokatsokat tudva-tanulva, kikupálódva, gyönyörűen, karcsún és erősen, és ott találom. Elválva, de ugyanolyan zöldszeműen, mint rég. És akkor újra.
Nem tudom, mennyire normális ez...
Szőke lány néz rám furcsán, már sokadszorra. Nem értem...ismernem kellene valahonnan? Vagy ő is újonc...nem, ahhoz túl "öreg". A következőnél már kérdőn ránézek, mire magához int és: ne haragudj, hogy itt legeltetem a szemem rajtad, de gyönyörű vagy - hát semmi gond, köszönöm...
(hazaérve, tánctól kócos hajjal és elkenődött fekete festékkel a fejemen nézek tükörbe, de mindegy, inkább neki hiszek :o) )
Hihetetlen élmény volt. Hogy mindenki örült és megköszönték, hogy összeszerveztem, hogy láttam őket és ott folytattuk kivel-kivel, ahol abbamaradt és hogy basszus, ezek az emberek szeretnek engem, ha hónapok óta nem is találkoztunk...olyan nekem ez a közösség, mint a talaj.
A barátokban gyökerezek egy szétesett család, nemlétező pasi helyett. De ez egyáltalán nem szomorú.
A szülinapomon ismételünk, ugye?
A zélet apró örömei: végre rájöttem, hol szúrtam el eddig a linkelést...úgyhogy lassan, egy életem-egy halálom, publikussá válok...sőt, talán még a blogringet is bepróbálom...nemnem, arra még várjunk, elég jól ismerem magam ahhoz, hogy tudjam, egy hónap blogolás még nem jelent semmit. Meg különbenis, majd ha már kész a vizuális rész. El se hiszem, hogy képes leszek stylesheetekkel vacakolni...lehet megkérem inkább Marcipánt, úgyis sokkal jön nekem. Plusz kb egy hónapja nem láttam. De lehet kettő...:o)
A következő projekt a képcsere lesz, az talán egyedül is menni fog...hm, ezt mondtam volna...
Egyébként: maya álmi, mayának zúg a füle, maya nem tudja hogy szervezze a péntek estéjét. És maya nem aludt egyedül. Zinnel aludt, de hogy ez mit is jelent, tágabb kontextusban, azt egyenlőre hagyne. Nemtom.:o)
- tudod mi történik, ha nem akarod a felelősséget vállalni és inkább nem teszel semmit?
- mi?
- lemondasz az irányításról és teljesen elveszíted a kontrollt
- akkor mi most elveszítettük?
- te veszítetted el
- ...
- az a kérdés végigjátszod-e?
- meddig tart a végig?
- ...el foglak engedni időben...
Rettentő véreres a szemem...hogy fog kinézni szombat reggelre vajon? Ma este Rewind, holnap ex-diákszervezet-extagok-és-újoncok buli, egy kis Koraival megfűszerezve, pénteken Süni bulija. Plusz egykissuli-egykismunka. Szombaton Vik megkérdezte, jó-e ez nekem. Hogy így szét vagyok csúszva. Hogy igazánigazán jó-e? Most asszem igen, még egy darabig. Aztán úgyis le kell állnom. Ha más nem, a vizsgák miatt. (há, most jött emil, hogy szombaton is menjünk...)
De kicsit lehet, hogy sok már. A testem kicsit furán reagál, fáj itt-ott, reggel néha remeg a kezem, pedig nem is ittam. Fáradok talán. De így legalább nem álmodok... Aztán magamat ismerve előb-utóbb úgyis besokallok az emberektől, és akkor csend lesz. Egy darabig.:o)
Meg igazából, bár elgondolkoztam rajta most, de nem, nem azért megyek, mert muszáj. Jól érzem magam így, sok ember, sok zene, sok találkozás, sokminden.
Hmm, a ma este, semmi, mégis fejlődés, kettő helyett három ember együtt, egy hullámhosszon, a páncélba zárt szellem, ami kitörni készül korlátai közül, find the face in the mirror, alattunk a végtelen tér, Sashegy, talpunk alatt lassan körbefordul a ködbe merült Föld, annyira szeretek ott lenni, átmos a levegő, kiéget minden salakot a véremből, a lelkemből, zöldszemű, néha nagyon-nagyon...tudom, hogy neked is, bár én nem pont úgy és arra gondoltam, néha úgy kéne egy erős kar a nyakam alá, szeretném, hogy szép legyen a blogom, zöld füst, fehér köd, barna hangulat, a sziklán ülök, amin nyáron meztelenül feküdtem, ívbe feszült testem felett a csillagok...
trallalan énekelek, tegnap estére nem gondolok
Jóéjt!
és nem akarok terhes lenni, vagy beteg, vagy bármi ilyesmi.
félek és szét vagyok esve teljesen
mit kell ilyenkor csinálni, hogy jó legyen?
és van egy ismeretlen eredetű karcolás a fülcimpámon. a fülcimpámon! honnan a patvarból?
veri intereszting déj vidout jú...csak tudnám ki nélkül is
ma láttam a (volt) szerelem feleségét és kicsi gyerekét fotón...már nem fáj, csak nagyon furcsa. szemét dög vagyok, mert örülök, hogy szebb vagyok nála? givz mí rilíf számháo...
így meg az ex írt ezer örömmel, kiejtés szerint angolul
és jóhüjje vagyok, mert izgulok az este miatt, azt hiszem, hogy talán ma már nem gondolja azt a fiú, amit pénteken. hogy nem szerelmes. mert ugyan akkor még én sem voltam, de most már lehet. fagyok, félek, fáradok. nézzünk ghost is the shell-t, mintha misem
nem akarok fájni, segítség
és lecsokiztam a pulcsim, juhé
az értelem bizonytalan időre elnapolva
Nyárba-szédülő fák terhével
zuhant közénk a szerelem;
végighorzsolta halántékom,
vér serkent a kezeden.
Már mindennap így várnak ránk a
kisebesedett éjjelek,
rejtőzhetsz a Hold mögé, kőbe,
mindenütt rád lelek.
Egymásra villanó szemünktől
robbannak föl a hajnalok,
sugár-mosolyod záporában
kitakart arcú ég vagyok.
Tamás Menyhért: Már mindennap
11 óra, esszéhelyzet dettó, de legalább szaunáztam, fürödtem gőzölögtem már. Sőt, még a vizsgáimat is összerendezgettem, és egész optimista vagy /pillanat.
És nem akarok beleszeretni Zinbe. Légyszi, hagy ne.
Áááá, segítség! De tényleg. Mindjárt este 5, sehogy sem állok az esszével, amit holnap le kell adnom, de legalábbis emilben átküldenem, már megint lefeküdtem valakivel, akivel lehet nem kellett volna, fáj a hátam-karom-fejem, és persze megint akkor kell elindulnom itthonról, mikor végre összeszedtem a gondolataimat, és talán két épkézláb mondatot is le tudnék írni. Oké, a kell erős túlzás, de nekem most muszáj a Széchenyiben szétáztatnom magam és kész.
Már látom magam hajnali kettőkor, amint újabb kávécigi után próbálok értelmes gondolatokat kicsavarni az agyamból, juhé! Meg reggel 8kor botorkálni a Munkahely felé. Mégjó, hogy az esszém címe valami ilyesmi lenne: Dolgozzak-e egyetem mellett vagy sem? Érdemes-e iskola
mellett munkát vállalni? Legalább önirónia van bennem.:o)
Nem vagyok szétzuhanva, áááá, dehogyis. Végülis csak heveny hányinger jön rám a gondolattól, hogy holnap fél hétkor keljek és 8ra már órán csücsüljek...és aztán még egy egéééész nap idebent...mind1, aztán péntek este és jó lesz, és pihenek és lemegyek alfába és mindenki elmehet oda, ahová szeretne. Pont.